Negyedik fejezet - A terv

Előző részből:"Sóhajtva süppedtem bele az üllésbe ami olyan puha volt mintha egy tál vattacukorban ültem volna. Az egész annyira új és másvilági volt. Soha nem gondoltam hogy egyszer egy ilyen kocsiban furikáznak majd, ráadásul egy ilyen srác mellett. Olyan meseszerű volt az egész, egy ízetlen csöpögős lovestory-nak való történet. Mármint, nem azt mondom hogy nem tetszett a srác közeledése, de valahogy minden annyira passzolt, minden annyira összejött."

Kezei remegtek a kormányon. Nem értettem ő mégis mitől fél, hisz én vagyok az aki egy idegen kocsijába  ült. Még most se bírtam felfogni miért pont én kellek neki? Meglehet hogy emlékszik rám, vagy mindez csak a sors játéka? Nem volt nagy vesztenivalóm így nem tiltakoztam, nem kértem hogy tegyen ki. Csak bámultam rá, s próbáltam kiolvasni rezzenéstelen arcából mi is a valódi célja.

-Maradj itt.- mondta miközben leparkolt egy sötét utca végén. Bólintottam, majd kicsit lejjebb csúszva az ülésben helyezkedtem el. Kiszállt, kabátját a hideg miatt kissé összébb húzta majd elindult. Nem láttam merre vagy hova megy mivel már csak egyetlen lámpa pislákolt.

„Atya ég! Mégis mit művelek?“-gondoltam magamban-„Egy teljesen ismeretlen srác kocsijában ülök, egyedül, karácsony éjjel. Nincs vesztenivalóm? Ezt meg miből gondoltam... Én buta. Az életem a veszteni valóm.“-s miután mindez végig futott az agyamon, már egyre jobban kezdtem ideges lenni. Kezdett múlni a szer hatása, s elmém kezdett kivilágosodni. Épp ésszel nem tettem volna ilyet, épp ésszel nem jöttem volna el vele. Nem ezt talán tényleg nem kéne. Nem is ismerem, mi van ha sorozatgyilkos? Vagy valami perverz állat? Mégis mit képzeltem mikor hagytam, hogy elhozzon? Hogy majd ő lesz az én hercegem?-ahogy Nana is mondta. „Most pedig elhúzok innen!“ -fújtattam, s kirángattam magam a biztonsági öv alól majd szó szerint kiestem a kocsiból. Térdem elég csúnyán felhorzsoltam, de nem törődtem vele. Felálltam leporoltam magam. Féltem, nem tudtam hol vagyok, vagy, hogy egyáltalán mit akarok... Percekig csak álltam és vacogtam a kocsi előtt, vártam hogy lábaim meginduljanak, s elhúzzak innen, mikor aztán hangokat hallottam a sötétből. Férfihangok. Hallottam, ahogy egyre közelebb érnek. Ismerős mondatok. Ismerős hang. Ismerős arc.

-Alex? -sikoltottam, mikor a fény megvilágította arcát.

-Babám! -indult el felém.

-Mit keresel itt?

-Ezt én is kérdezhetném... -fonta körül derekam, s alkohollal teli leheletétől majd elájultam.

-Semmit -hazudtam.- Hogy néz ki az arcod? -simítottam végig. Alsó ajka felszakadva, orra szinte darabkákra törve, s mindehhez a vérző homloka csak hab volt a tortán. Viszont a mellette támforgó haverjai, Dave és Tomy se voltak szebbek.

-Volt egy kis verekedés -böfögött, s egyre közelebb hajolt hozzám.

-Kis verekedés? Alex! -nyomtam el magamtól, hogy szemébe nézhessek.

-Figyelj Pat, vannak gondok a Legerekkel, de megoldjuk.

-Vagy majd ők megoldják. Szépen kinyírnak titeket.

-Csak némi pénzzel tartozunk nekik -lépett oda, talán hármuk közül a legjózanabb Tomy.

„Pénzzel?“ Nem lehet igaz! Az életben nagy súlya van a pénznek, sok vér folyt már miatta, de a mi a világunkban kétszer, sőt háromszor annyira veszélyes. Ha egy utcalakó pénzhez jut drogot, alkoholt, kurvákat vesz,és főleg ha mindezt tartozásból, na az még rosszabb, mivel mindezt visszavizetni... Lehetetlen.

-Mégis mennyivel? -szipogtam miközben felsőm ujját letépve bekötöztem Alex fejét.

-Alig pár fityinggel! -legyintett.

-Két millióval -hallottam Tomy szájából újra és újra az igazságot. Két millió?-Van rá három hónapunk... Ha nem adjuk meg pár fej lerepül.

-Nyugodj meg picim! -húzott magához.-Megoldom...

-Hogyan? Te állat! Hogy a francba hozol össze három hónap alatt egy kész vagyont? Talán a lottóval lenne a legnagyobb esélyed! -kezdtem hisztériázni.

-Megoldom! -csapott pofon.

-Azt elhiszem... -suttogtam, sajgó arcom simogatásával. S ekkor fény gyúlt a fejemben. A szó legjobb értelmében! Megvan a megoldás! -Alex...-léptem hozzá.-Kérlek hagyd, hogy megoldjam.

-Mégis hogy akarod?-nézett rám kérdően.

-Csak bízz bennem -álltam fel. Nem értette egyikük sem az önbizalmam, csak bámultak rám, ahogy játszottam a megmentőt. De most tényleg volt egy bomba jó tervem! -Bízol bennem?-fogtam kezeim közé az arcát, ami igaz fájdalmat okozott neki mégis mosolygott.

-Ja -lépett hátrább. -De ha nem sikerül nem lesz több lehetőségünk. Kinyírnak.

-Tudom -suttogtam. -Most pedig menjetek innen! Egy hónap múlva jelentkezek! Húzzátok meg magatokat egy kis ideig. Kérlek Alex ne balhézz.

Egy pillanatra még végigmért, szemembe nézett, s éreztem hogy nehezen enged el, mégis lépéseiket szaporára szedve futottak el.

Nem voltam száz százalékig biztos a „tervemben“, de nem volt más választásom. Nem akartam Alexet elveszíteni. Visszaszálltam hát a kocsiba, s mintha mi sem történt volna újra becsatoltam magam és vártam, hogy visszajöjjön tervem főszereplője. Ahogy múltak a percek egyre jobban kezdtem elbizonytalanodni, de ez volt az egyetlen ésszerű megoldás.

Hangos ajtó csapódás, majd a sötétből előbújt „megmentőm“. Arcán a szokásos semmi látszott. Hűvös huzatot hozva beült mellém. Öve után kapkodva motyogott valamit, majd a kulcsot elfordítvabőgette fel a motort.

-Örülök, hogy nem szöktél el!-mosolygott üresen.

Ezek szerint megbízik bennem. Tökéletes.

-Meg se fordult a fejemben...-hazudtam.

Sebességbe rakta a kocsit, majd hátramenetben kifarolt az utcából s padlógázzal hajtott a sötét és magányos utcákon. Nagy lélegzet, mélyen be majd lassan ki... Nagy felelősség ül a vállamon ezt most nem hagyhatom elúszni!

Azon tűnődtem, talán mondanom kéne valamit, talán tennem kéne valamit. Meg kéne törnöm a csendet. El kéne kezdenem a dolgot. De nem tudom.

-Nem fázol? -nyúlt lassan a műszerfal felé, hogy feljebb csavarja a fűtést a kocsiban.

-Nem... -ráztam meg a fejem. Egy kis életet! Kezdj már bele!-ordítottam legbelül. -Miért én?

-Tessék? -ráncolta össze a homlokát.

-Miért én? -ismételtem el újra, most már hangosabban.

-Nyugi hallottam legelőször is. -nevetett.

-Viccesnek találod?

-Baj, hogy itt vagy?

-A kérdésre nem illik kérdéssel felelni. -válaszoltam kissé sértődötten.

-Elnézést. Nem, kicsit sem vicces. Nem fogom elmagyarázni! Még nem...

Rendben tudomásul vettem. Első kérdésre megkaptam a válaszom, vagyis, még nem.

Már kezdett hajnalodni mikor megérkeztünk. A fene tudja hova. A pirkadat vörösre festette a téli köd nagy részét, s én vacogva szálltam ki. Haza hozott. Mármint hogy hozzá. Gondoltam magamban. Hatalmas kertes ház, nagy erkéllyel, sok zölddel. Mikor mellém lépett kezét derekamon pihentetve vezetett az ajtóig.

A ház nem csak kívülről, de belülről is hatalmas volt. Modern festmények, hatalmas és üres terek. Rideg és nyers volt az egész, mintha csak a háza lenne, nem pedig az otthona. Egy halk torok köszörüléssel jelezte menjek csak nyugodtan beljebb és kövessem őt. Fel az emeltre.

-Tessék! -léptetett be egy szobába.

-Köszönöm. -de mit is?

-Ruhát és törölközőt ott a szekrényben találsz-mutatott a sarokban álló hatalmas tolóajtós falszekrényre.

-Köszönöm –ismételtem magam, majd beléptem.

-Várj! -fogta meg a karom. -Kérlek ne szökj el! Megbízok benned, épp ezért nem zárom be az ajtót, nem ragasztom le az ablakokat. Ha menni akarsz menj, erővel nem tartlak itt, viszont akarom hogy tudd, terveim vannak veled. -oh, hidd el nekem is! -Terveim amik fontosak számomra. Patricia, kérlek maradj!-tudja a nevem?