Figyelem!

Sajnálom hogy már ilyen rég nem hoztam új részt, de egyszerűen nem volt időm az írásra. De ne búsuljatok! Januártól újra folytatom, 3naponta egy új résszel. :D

Remélem még mindig velem maradtok! :*

Hetedik fejezet - A segítség

Az előző részből:"Mikor már vagy két órája bámultam a plafont, és vagy húszezer lehetőség lepörgettem a fejemben elgémberedett testtel sétáltam az ablak felé. Kell egy terv! Egy olyan ami nem drasztikus, de mégis hatásos. Nem kevés pénzről van szó.Ez nem fog menni. Kuporodtam le az ágy mellé a földre. Nem volt már kényelmes az ágy sem. Nem fog menni, egyedül nem. Ehhez Alexre lesz szükségem."

Ahogy odaértem az ajtaja elé, megtorpantam. Menni fog nyugi! Bekopogsz. Megkéred vigyen el, aztán megdumálod a dolgokat és újra visszajöttök, semmire nem fog rájönni! Kopogj!

Miután kopogtam, mocorgást és lépteket hallottam, melyek egyre jobban felerősödtek. Az ajtó lassan nyílt, s amint meglátott szája mosolyra görbült.

-Segíthetek?-támaszkodott alkarjával a az ajtónak, testével szándékosan takarva a belátást a szobájába. Valamit titkolni próbál előlem. Csak annyit láttam, hogy a falak hófehérek.

-Áll még az ajánlatod?-habogtam, de nem mertem a szemébe nézni, csak az ujjaimmal játszottam. Sose voltam jó hazudozó.

-Melyik?

-Hát, hogy azt csinálunk amit szeretnék.

-Persze.-lépett ki óvatosan, miközben szorosan kezét a kilincsen tartva becsukta az ajtaját. Érdekes, hogy ennyire nem akarja, hogy lássam a szobáját. Nem is akarok belegondolni, mit rejteget odabent.-Mit szeretnél?

-Nem mennénk el egy kicsit kocsikázni?-Na jó ez a mondat a fejemben is nagyon bénán hangzott, kimondva még inkább.

-Kocsikázni?-vonta meg szemöldökét. De csak a jobb oldalit. Elég vicces arckifejezés volt. Magamban nagyot kacagtam rajta.

-Igen.-bólogattam, mint egy félőrült.

-Hát, ha ezt szeretnéd.-csapta össze tenyereit, majd magához húzott és elindultunk. A lépcső végénél benézett a konyhába ahol Amy sürgött-forgott. –Menj csak előre! Mindjárt megyek.

-Oké-válaszoltam, majd szót fogadva indultam el a bejárati ajtó felé. Kipillantva az ablakon láttam hogy nagyon, nagyon, nagyon hideg van. A fogason a bundám után kutattam, de semmi. Mégis hova tette?

Elég lassan ért ki hozzám. Nem tudom, mit mondott Amy-nek. Talán a vacsiról vagy a szobám takarításáról beszéltek, de mindezeket kb. 15 percig?

-Tessék, egy kabát!-vett ki egy csodaszép, stílusos női kabátot a szekrényből, majd elégedetten mosolygott mikor felvettem. Jól állt. Nagyon jól.

Felöltöztünk. Illedelmesen kinyitotta előttem az ajtót, majd kulcsai után kutatva zsebében, engem figyelt. Nem tudom mit várt tőlem. Szemeiben kíváncsiság csillogott. A garázs ajtaja egy halk pittyanásra megindult felfele és én nem hittem a szememnek. Drágábbnál drágább autók sorakoztak fel előttem. Mind fekete. A legszélén az a nagy vadállat, amivel a bolt előtt is leparkolt, még régebben. Vártam, hogy válasszon, majd egy kétüléses Porsche lámpáit láttam villogni.

-Hölgyem, a hintója előállt!-nyitotta ki előttem a kocsi ajtaját, én pedig csak egy apró mosollyal köszöntem meg kedvességét. Zavarban voltam. Nem tudtam, hogy fog majd elsülni, ez a kis tervem, de szívem mélyén reménykedtem, semmire nem jön majd rá. A terv nem minden egyes pontja van biztosan előre megtervezve, de úgy gondoltam majd improvizálok. –Nos, hova szeretne utazni?-fordult felém, miközben felbőgette a motrot, és a fűtést is felcsavarta.

-Csak menjünk.-mondtam, és bekapcsoltam a biztonsági övem. Fő a biztonság!

-Ahogy óhajtja.

Igazított kicsit a tükrön, kitolatott, majd hangos gumikicsorgás után, elindultunk. A rádióban ilyen lassú, csöpögős zene szólt. Olyan zene amit még az árvaházban hallgattunk a csajokkal, mikor azt terveztük ki melyik pasihoz megy majd férjhez. Oh, igen. Lili fülig szerelmes volt Boby-ba. Egy ideig emlékszem jártak is, csak az egyik reggel hatalmas veszekedésre ébredtem, s azok után még csak nem is köszöntek egymásnak. Nem is értettem, hogy képes Lili őt ennyire levegőnek nézni ha egyszer fülig szerelmes volt belé. Szerelmes? Ugyan tizennégy évesen mit tudtunk mi a szerelemről? Tizennégy évesen az ember azt hiszi a „szerelem“ meg a „járás“ csak néhány szájra pusziról, meg kedves szavakról szól. Arról, hogy együtt mentek piknikezni, a kerti fa alá, vagy hogy az ágyon ülve minden titkotokat elmondjátok egymásnak. Hogy naphosszat együtt vagytok, fogjátok egymás kezét, és a reggelinél ő neked adja a kakaós csigájának a legfinomabb részét, a közepét. Bárcsak ilyen egyszerű is lenne a szerelem.

-Itt jobbra!-szólaltam fel.

-Igenis!-nevetett. Tetszett neki, hogy így dirigálok. A parthoz irányítottam. A tervem a következő:Lemegyünk a partra. Megkérem, hogy hagyjon kicsit egyedül sétálni. Innen nincs messze az esti tábortüzes törzshelyünk se. Alex biztos ott lesz, és akkor végre beszélhetek vele.

-Megfelel?-parkolt le.

-Öhm..-forgattam a fejem jobbra balra.-Igen.

-Mit csinálunk itt?

-Csak egy kicsit szeretném kiszellőztetni a fejem.-mondtam miközben mindketten kiszálltunk.

-Fura egy lány vagy...-dőlt neki a kocsi elejének, és nézte ahogy elindulok a vízpart felé. Nem akart követni. Még csak meg se fordult a fejében. Kicsit olyan érzésem volt, mintha én lennék a kiskutya akit lehozott sétáltatni.Teljes mértékben megbízott bennem. Lassan, ütemesen lépdeltem egyre messzebb tőle, amíg ő karjait összekulcsolva figyelt engem.

Mikor már elég messze voltam tőle, és a bokrok is eltakartak szaladni kezdtem. A hideg szél, mely szinte lefagyasztotta az arcom, a hullámok hangja, ahogy nyaldosták a partot és a lemenőben lévő nap fénye, olyan hatást keltettek, mintha repülnék. 

Pislákoló fényt láttam, nem is olyan messze tőlem. Ez az, a tervem kezd egyre jobban alakulni. Mázlimra ő sem követ, és a táborra is könnyen rátaláltam. Már csak az kell hogy Alex ott legyen. Mikor tényleg csak néhány méterre voltam hallottam az ismerős hangokat.

-Srácok!-kiabáltam. Majd lelassítva álltam meg nem messze tőlük. Kezeimmel térdemre támaszkodva lihegtem.

-Pat!-állt fel Nana.-Mit keresel itt?

-Hol van Alex?-kezdtem el lassan feléjük sétálni. Mindenki engem bámult. Úgy néztek rám, mintha szellemet látnának, habár ennyi futás után nem lehetek valami szép látvány. Nem tudom mivel magyarázta meg Alex az eltűnésemet, de nem is nagyon érdekelt.

-Hátul-mutatott a sikátor felé kezével.

-Köszi-bólintottam, majd az előbb mutatott irányba indultam. Elég érdekes, hogy Alex nincs itt a többiekkel. Sose szokta kihagyni az egyik meghitt csoportos belövést se. Mindig ő az első aki fullosra csapassa magát, és teljes önkívületben táncol a tábortűz körül, mint egy sámán. Volt már arra is példa, hogy egyszer nagy ámulatában a tűzbe is belelépett volna ha nem húzom vissza. Őrült egy srác azt meg kell hagyni.

-Alex!-szólítgattam. Ahogy egyre közelebb értem megláttam őt. Ott ült az ágyunkon és a kezében füstölgő cigi füstjébe bámult. Nem volt már színjózan, de ez csak az átlagos állapota volt.

-Pat?-hunyorgatott.

-Igen, én vagyok-álltam meg előtte mosollyal az arcomon.

-Mi a fenét keresel itt?-egyenesedet fel, pontosan elém. Magasabb volt nálam. Nem sokkal, épp csak néhány pár centivel, de ezt sose hittem rossz dolognak. Egy párkapcsolatban nehogy már egy csaj legyen a magasabb. Biztonságban éreztem magam mellette, ha felnéztem rá.

-Segítened kell.

-Nekem? Azt mondtad egyedül is megoldod.-ráncolta össze szemöldökét.

-Tudom, de kell egy terv.

-A fenébe is Pat, azt mondtad van terved! Normális vagy, mit keresel itt, és mik ezek a göncök rajtad?

-Alex, van ez a srác.

-Srác?

-Hallgass végig! –állítottam le.-Van ez a srác, aki a fene tudja miért, elvitt magához. A házában külön szobát adott nekem. Elég hátborzongató, de piszok gazdag.

-A lényeget...

-Nem tudom, hogyan szerezzem meg a pénzét.-hajtottam le a fejem. Nevetni kezdett, sőt hangos röhögésbe kezdett.-Mi olyan vicces?-kérdeztem.

-Nesze!-húzott elő a hátsó zsebéből egy fegyvert. Egy fegyvert? Normális ez?

-Nem, nem Alex, ezt nem!

-Ugyan, csak meg kell húznod a ravaszt.-nyomta a kezembe.

-De én..-habogtam.

-Megakarod menteni az életünket?

-Persze.

-Akkor szedd össze magad!-üvöltött.

-Ezt akkor se tehetem meg.

-Pedig megteszed, ha akarod ha nem!-csapott le egy hatalmas pofont. Soha nem ütött még akkorát. Egy pillanatra elsötétült minden. Számban vér ízét éreztem, s ahogy ajkaimhoz emeltem a kezem egy kissebb szakadást fedeztem fel. Megijedtem. Alex szemeiben gonoszság csillogott, és a nyakán lévő vér is egyre jobban lüktetett. Jobb kezével megragadta a nyakam és magához rántott. Másik kezével a törzsemet szorította és arcomat az övé elé fordította.-Tedd meg értem. Értünk.-suttogta majd megcsókolt. Halkan felszisszentem, mikor felszakadt ajkam találkozott az övével, de őt ez sem érdekelte. Csókunk közben a fegyvert a kabátom öblös zsebébe csúsztatta, majd óvatosan megpaskolta.-Ugye nem hagysz cserben-engedett el magától.

-Meg se fordult a fejemben.-hazudós...

-Itt egy kis bíztató is.-lebegtetett meg előttem egy zacskó kokaint.-Nagyon ütős!-kacsintott.

-Most mennem kell.-fordítottam neki hátat majd elindultam.

-Pat, ugye bízhatok benned?

-Persze.-válaszoltam, de nem fordultam meg, csak motyogtam magamban.

Elhaladva a többiek mellett még összemosolyogtam Nana-val aki mint mindig most is a társaság középpontjában volt. Hangos és vidám csaj volt, belőve és tisztán egyaránt.

Egy fegyver?-hitetlenkedtem miközben a zsebemből előhúztam azt a vackot. Egy béna Jason Statham utánzatnak láttam magam, valami béna krimi filmben. Fogalmam sincs milyen fajtájú, vagy márkájú. Még csak azt se tudom mihez kezdjek vele. Oké, az tiszta hogy milyen célból adta Alex,de én még sem vagyok egy gyilkos.

Hatodik fejezet - Kell egy terv!

Az előző részből:"-Mit szeretnél tudni?
-Mondjuk, hogy miért pont az utca és a drogok?-Pompás kérdés! Egyből a közepébe.
-Ez egy vicces kérdés. Erre azt szoktam válaszolni,hogy soha nem te választod meg az életedet, az életed választ meg téged, te maximum csak néhány kiszabott keret között mozoghatsz. Viszont ha már átléped a kereteket az már onnantól nem a te életed! Vegyünk példának téged.
-Engem?-nézett kérdőn.
-Téged! Gazdag srác, menő kocsi, menő ház. Ha mondjuk fognád magad és úgy döntenél hajóskapitány leszel egy rákászhajón, az már nem a te életed lenne. Te ennek születtél aki most vagy.
-Honnan tudod ezt biztosra?
-Ezt én nem tudhatom, ez csak egy feltevés."

Volt valami a hangjában. Valami távolságtartó de mégis törődő. Alig ismerem pár órája, de mégis biztonságban érzem magam mellette.Mélyen egy hang azt suttogja ismerem, sőt már régebben is találkoztunk, de nem bírok rájönni valós feltétlezés-e.

Akkor este még beszélgettünk egy kicsit. Nem túl sokáig. Épp addig míg elfogyott egy üveg bor és egy csomag ropi.

-Azt hiszem ideje felmennem.-támaszkodtam két karomra, s felültem.

-Igen.-bólintott, majd miután nyújtóztam egyet a kezét felém nyújtotta. Kezet fogtunk. KEZET FOGTUNK. Mi a fenét jelent ez?-kérdeztem magamban de ahhoz már nem volt merszem, hogy lelki kérdéseimnek hangot is adjak. Csak egy halvány mosollyal jeleztem meglepődöttségemet, majd egyszerre indultunk el a lépcsők felé. Csendben haladtunk végig a lépcsőn, én elöl, ő mögöttem.

-Akkor jó éjt. –állt meg szobája ajtaja előtt. Mégegyszer végigmért, majd megse várta a válaszom, bement.

-Jó éjt. – suttogtam immáron magamban. Furcsa egy srác. Mintha maga se tudná mit csinál.

Nem éreztem szükségét  a fürdésnek, meg hát alig mozogtam valamit, esélyem sem volt megizzadni, de mégis az első utam a kádhoz vezetett. A hatalmas –szerintem hat személyes- kád a zuhanyfülke mellett helyezkedett el, közvetlen a sarokban. Felnyitottam a csapot, s percek alatt a forró víz párája belepte a fürdőt. Ruháimat a földre dobálva szálltam a szinte csurig töltött kád habos vizébe. Mikor lábam először érintette a vizet, halkan felszisszentem, de fogaim összeszorítva szálltam bele, nem törődve semmilyen fájdalommal. Szeretem a forró vizet.

Nem tudom mi, talán a vacsora, talán az előbbi beszélgetés, vagy csak a forró víz, de valami beindította az agyam. Kattogni, sőt zakatolni kezdett ahogy ott áztattam magam.

Kérdések. Rengeteg kérdés és mind a figyelmemért küzdött. A víz alá merülök előlük. A hajam nagy része az arcomba sodródik, s a forró víz szinte csípi a szemem. Megpróbálok elbújni, rejtőzködni, de valahogy a víz alá is beszivárognak: -Miért vagy itt? Psszt! Ne figyelj oda!

-Mit akar veled?  Nem számít. Csitt!

-Hogyan szerzed meg a pénzét ha azt semtudod mi a terve veled? Hagyj már békén!-üvöltöttem magamban, s levegőért kapkodva ültem fel a víz alól. Keresve néztem körül, majd miután tisztáztam magamban, senki sincs körülöttem végleg elkönyveltem, megbolondultam. A saját belső hangommal vitatkozom. Lássuk be ez nem épp nevezhető normális dolognak.

Miután kiszálltam, és megtörölköztem a szekrény elé indultam, hogy pizsamát keressek. Nem tehetem meg megint, hogy meztelenül aludjak. Egy fehér, virágmintás nyanyapizsamát –olyat,a mi olyan bő, hogy háromszor beleférek- találtam csak. Nem voltam valami szexi látvány, de igazából senki se látott, szóval nem is izgultam. Bekuckóztam a takaróm alá, s néhány percnyi plafonbámulás után elnyomott az álom.

***

-Jó reggelt!-hallottam egy hangot.

-Neked is.-nyögtem, miközben pilláim a temérdeknyi napfény ellen küzdöttek.

-Mihez van ma kedved?-húzta szét a függönyöket, s én csak mosolyogva bámultam rá.

-Mihez is?-kérdeztem a tegnap esti belső hangot, ami mily meglepő nem válaszolt. Hisz persze, amikor kussolnia kéne akkor nem hagy békén, amikor meg segítségre lenne szükségem...

-Mondjuk először mit szólnál egy finom reggelihez?-szólt hozzám újra mikor észrevettem, hogy erőteljesen próbálom felébreszteni belső hangomat, némi segítség miatt.

-Jól hangzik.-ráztam meg a hajam.

-Lent várlak.-mondta majd kiment.

Nem tétlenkedtem hát. Ruhát húztam, hajam copfba raktam, s letrappoltam a lépcsőn. Isteni illatok szálltak a levegőben. A konyha ajtó előtt megtorpantam, kifújtam a levegőm, és megpróbáltam nem lihegni, mint egy ló. Hajam kicsit megigazítottam, beléptem. Mosolyom azonnal lekonyult, mikor a sütő felé tekintve egy magas barna hajú lányt vettem észre.

-Itt vagyok!-telegetett kezével a sarokból, én pedig elindultam felé, mindeközben szúrós tekintetem a lányon tartottam. Vajon van még egy lány akit fogva tart? Talán nem csak én vagyok az egyetlen? Mi van ha csak az első napokban bánik ilyen szépen velem. Aztán ha megun én is csak reggelit fogok sütni, míg ő az új foglyával enyeleg.

-Szia.-ültem le vele szembe.

-Jó reggelt. Hogy aludtál?

-Jól...-elkezdtem játszani a villámmal, és próbáltam kerülni a szemkontaktust.

-A reggelije Uram.-hozta oda a rántottát és a kenyeret a lány az asztalunk közepére.

-Köszönöm Amy.-nézett rá mosolyogva.-Milyen udvariatlan is vagyok. Amy ő itt Patricia, Patricia ő itt Amy.

-Szia!-nyújtotta felém a kezét.

-Szia neked is.-fogtam vele kezet. Nem fogtam fel a helyzetet. Tegnap még azt hittem egyedül él. Ha az elraboltja lenne nem bánna így vele, szóval biztos valami rokona, vagy a barátnője? Atya ég mibe csöppentem. Mond el ki ez! Mond már el!-kérleltem magamban.

-Nos akkor jó étvágyat.-kezdte el szétosztani a rántottát. Egy adag nekem, egy adag neki. Amy nem kap? Nem értem! Hé, te itt! Velem szemben! Áruld már el ki ez itt!-ordítoztam magamban.

Eközben Amy szépen lassan elhagyta a konyhát.

-Khmm.-krákogtam hátha eszébe jut, hogy valamit rohadtul el felejtett.

-Valami gond van?-nézett rám boci szemekkel.

-Ki ez az Amy?-böktem ki végre.

-Csak a bejárónőm...-csóválta a fejét.

„Bejárónő“? Egyeseknek nagyon jól megy. De lehet ez még nekem is jól jön!

A reggelit szinte teljes csöndben fogyasztottuk el. Volt egy olyan érzésem, hogy csalódott bennem, vagy hogy másra számított. Mondjuk ezt az egész ittlétemet még nem mindig értem. Nincs benne semmi logika. Ha összevetem mindazt ami köztünk történt egy nagy nulla jön ki. Hisz az egész úgy kezdődött, hogy miközben ő szakított a barátnőjével egy sikátorban, én végighallgattam őket, aztán otthagyott ridegen. Másnap is láttam a boltnál, de akkor is úgy viselkedett mint aki nem is lát engem. Mintha csak egy kupac szemét mellett sétált volna el. Hát akkor hova ez a csuda nagy érdeklődés? A másik nagy kérdés bennem az volt, hogy mégis honnan tudja a nevem. Nem emlékszem hogy bemutatkoztam volna, de ahogy már említettem, olyan érzésem volt, mintha ismerném, de mégse. Aztán ez a mostani fene nagy törődés. Mi baja ennek a srácnak? Vagy a gazdagoknak van egy olyan hobbijuk, hogy ártatlanokat karolnak fel az utcáról? S mindezek tudatában nem lebegett más előttem csak egy böhömnagy kérdőjel.

-Nos, akkor mihez lenne ma kedved?-kérdezte mikor végzett a reggelijével.

-Kedvem? Hát nem tudom. Mi a választék?

-Amit csak szeretnél.

-Pihennék egyet.-hajtottam le a fejem.

-Ahogy akarod. Egyedül, vagy csatlakozhatok?

-Egyedül, ha nem bántlak meg.

-Nem, dehogy. Ahogy csak szeretnéd.Esetleg elmenjek itthonról?

-Ha dolgod van, menj nyugodtan.

-Rendben.-mondta majd felállt, és otthagyott. Ahogy észrevettem megint csalódott. Mikor kiment Amy slattyogott be. Leszedte a piszkos tányérokat, majd nekiállt a mosogatásnak.

-Köszönöm a reggelit! Nagyon ízletes volt.-szóltam hozzá miközben kimentem. Meg sem rezzent, meg sem fordult, mégcsak meg se mordult. Mintha ott se lennék, és mintha semmit sem szóltam volna mosogatott tovább. Azon gondolkoztam a lépcsőn felfele menet, hogy vajon megtiltotta neki hogy hozzám szóljon, vagy hogy egyáltalán rám nézzen? Fura ez a helyzet.

Elsétálva a szobája ajtaja előtt kíváncsiság fogott el vajon most mit csinálhat bent? Vajon min töri a fejét? Kisebb kísértés húzta kezeim a kilincse felé, de hála égnek időben észbe kaptam és fejem csóválva vágtattam be szobámba. Az ajtóm hatalmasat szólt mögöttem mikor bevágtam.

Hülye! Hülye! Hülye!-mondogattam magamban az ágyamon elterülve.-Mi a fenét hittél? Berontasz hozzá? Aztán meg? Semmi terved csajszi!

S akkor ahogy ott kiabáltam magammal, rájöttem, igazam van. Semmi tervem. Hisz azért vagyok itt. Pénzhez kell jutnom minél sürgősebben. Na de hogy? Vázoljam csak a helyzetet. Itt egy srác, fiatal és piszok gazdag. De miért is ilyen gazdag? Basszus, azt se tudom honnan ez a fene nagy gazdagsága. Na de nem ez most a fő kérdés. Hanem ez hogy abból a sok pénzéből hogyan csenek párat magamhoz. Nem állhatok elé, hogy adjon kölcsön. Hiába agyalok ezt legális módon nem fogom tudni elintézni...

Mikor már vagy két órája bámultam a plafont, és vagy húszezer lehetőség lepörgettem a fejemben elgémberedett testtel sétáltam az ablak felé. Kell egy terv! Egy olyan ami nem drasztikus, de mégis hatásos. Nem kevés pénzről van szó.

Ez nem fog menni. Kuporodtam le az ágy mellé a földre. Nem volt már kényelmes az ágy sem. Nem fog menni, egyedül nem. Ehhez Alexre lesz szükségem.

Ötödik fejezet - Az első beszélgetés

Előző részből:"-Várj! -fogta meg a karom. -Kérlek ne szökj el! Megbízok benned, épp ezért nem zárom be az ajtót, nem ragasztom le az ablakokat. Ha menni akarsz menj, erővel nem tartlak itt, viszont akarom hogy tudd, terveim vannak veled. -oh, hidd el nekem is! -Terveim amik fontosak számomra. Patricia, kérlek maradj!-tudja a nevem?"

Csak álltam ott a zuhanyrózsa alatt és élveztem, ahogy a forró vízcseppek apránként tisztítják meg testem minden egyes négyzetcentijét. Évek óta nem volt részem ilyen élményben. Már maga a gondolat is sírásra késztetett. Miután akkor hajnalban elhagyta a szobát első utam a fürdőbe vezetett. Még csak körül se néztem már kezdtem vetkőzni, hogy minnél előbb felfrissülhessek. Fekete és vörös színű csempék váltakozása a falon és a padlón, egy kis komód a mosdó alatt. Ennyi volt mindössze a fürdő felszereltsége, de mégis annyira modernek és elképesztően drágának tűnt. Miközben a szappannal kör-körös mozdulatokat tettem a karomon, tekintetem elmerült a az egyre gyarapodó habban. Gondolataim cikázni kezdtek, s szinte minden egyes másodpercben máshol járt az eszem. Mi a fene történt velem? Csak nem megbolondultam?

Nagyjából húsz percnyi zuhanyzás után- vagyis én nem éreztem többnek húsz percnél, bár talán már az idő érzékem sem a régi-, a forró víztől kipirosodott testtel léptem ki a zuhany fülke előtti kis fekete szőnyegre. Törölközőért nyúltam. Hajamból hatalmas cseppekben csurgott a víz, ezért miután megtöröltem a testem a hajamat is felcsavartam. Leírhatatlan érzés volt újra meleg vízben hajat mosni. Eddig maximum csak a klubok mosdójában lévő csapnál tudtam mosakodni, ha netán, véletlenül volt meleg víz, viszont az is csak talán két percig tartott. Hiszen nem igen volt értelme a tisztálkodásnak.

Egy szál semmiben sétáltam ki a hálószobámba,hisz nem éreztem annak veszélyét, hogy bármikor újra visszajönne, majd egy hatalmas sóhajtás közepette végigterültem még nedves testemmel az ágyon. Jó érzés volt ahogy a felhevült testemet lehűti a hideg ágytakaró. A felmenő nap sugarai körbejárták az egész szobát. Mily meglepő ez a szoba is ugyanolyan volt mint a többi. Jó ízlésű, modern, gyönyörű és teljesen lakatlan. Le merem fogadni még sose töltött ebben a szobában öt percnél többet. Sőt az is megeshet hogy még sosem járt itt. Olyan érzésem volt mintha hotelben lennék. Miket beszélek, sose voltam még hotelben honnan tudhatnám milyen érzés hotelben lenni?
Az ágyam egy igazi monstrum volt. Teljes ellentéte az utcai, Alex által, kartondobozokból összetákolt ágynak mondott valaminek. El tudom képzelni, hogy egy igazi emelődaruval pakolták be, mivel olyan nehéznek és masszívnak tűnt. Egy szürke karakikamintás ágytakaró fedte, ami alatt két párna és egy akkora takaró volt amivel körbekeríthettem volna egy egész focicsapatot-na jó ez talán kicsit túlzás. A lényeg hogy hatalmas volt. A falszekrény is felért egy szobával, hisz olyan nagy volt. Néhány kép a falon, két éjjeliszekrény az ágy mellett rajtuk lámpával. Ennyi.

Szavai még mindig tisztán visszhangoztak a fejemben miközben a plafont bámultam, anyaszült meztelenül. „Megbízom benned!“

„Terveim vannak veled!“

„Patricia, kérlek maradj.“-s ez volt ami a legjobban bosszantott, ami még így, egy szinte egész hétnyi nem alvás után sem hagyott álomba merülni. A nevem, a nevem az ő szájából. Honnét tudja a nevem? Megeshet, hogy bemutatkoztam neki, valamelyik kicsit sem tiszta állapotomban? De ez hülyeség, hisz alig beszéltem vele valaha is. Mi van ha mondjuk régebbről ismer? De ez se túl logikus, mivel akkor nekem is emlékeznek kéne rá. De viszont ez már túl sok volt nekem. Nem bírtam ezen agyalni, bármennyire is szerettem volna rájönni, honnan tudja a nevem. Nem bírtam. Elnyomott az álom

***

Arra ébredtem, hogy a hajam teljesen betakarja az arcom, s ennek köszönhetően alig jutok levegőhöz. Ijedtségemben azonnal felültem, s összevissza kapkodva a fejem végignéztem a szobán. Egyedül voltam. Habár, kire számítottam? Valami nem stimmel. Sötét van. Iszonyúan sötét. Ahogy odaballagtam az ablakhoz és kinéztem rájöttem, hogy éjszaka van. Átaludtam volna az egész napot? Megeshet. Oh ég, milyen szerencsétlen vagyok. Képes voltam végigaludni a napot egy szál törölközővel. Ez most komoly? Mi van ha a nap folyamán bejött, hogy megnézze élek-e még, és meglátott így. Nem ez nem eshetett meg!

Elhúztam a szekrény egyik ajtaját amely egy halk kattanás után teljesen kitárult. Ruhák, és mind az én méretem. Na itt kezdett minden határozottan is hátborzongatóvá válni. Ezek szerint kitervelte az „elrablásom“, amit végül is  nem is nevezhetünk annak, mivel egy szóval sem tiltakoztam. Egy fekete szűk nadrágot, egy fehér pólót és fehérneműket vettem ki majd miután megmosakodtam, felöltöztem. A szoba sarkában lévő tükörbe nézve szépen szemügyre vettem magam. Szemeim, még ennyi alvás után is, tele voltak karikákkal, arcom jobb sarkában néhány horzsolás, amik még Alextől vannak, hajam a tegnap az esti mosás után szinte új színben tündököl, hatalmas hullámokban egészen a hasam közepéig. Arcom beesve tükrözte drogos mivoltomat, s a könyökhajlatomban lévő szúrásnyomokat is rejtegetnem kellett. Még jó hogy tükörbe néztem. Kell egy hosszú póló is ami eltakarja a hegeket a karomon. Nem láthassa meg őket. Nem illik bele a tervembe a „drogos totál kiszámíthatatlan csajszi“ külső. Máris jobb.-gondoltam mikor felvettem egy szvettert. Mosolyogtam, s a tükörképem velem együtt mozdult. Vézna lábaim egy szinte szabályos O betűt formáltak, ami kifejezetten nem mondható nőiesnek. Ezért mindig is utáltam magam. Hogy létezhet, hogy valakinek ilyen lába van? Akár valami mutáns...

Zajt hallottam lentről. Itt az én időm. Le kell hogy menjek hozzá, meghát a gyomrom is eléggé korgott már. Óvatosan nyomta le a kilincset majd nyitottam ki az ajtót. A lentről felhallatszó zajok már egyre jobban felerősödtek, s a sötét folyosót is csak a lépcső irányából jövő apró fény világította be. Makaróni illat. Hmmm... Mentem az orrom után, hagytam had vezessen. Remegő lábakkal lépdeltem egyesével lefele a lépcsőn, mígnem a végére érve a konyha felé vettem az irányt. Egyenesen az illat felhő után.

-Jó reggelt, az az estét.-köszönt anélkül hogy elfordult volna a sütő felől.

-Neked is.-szóltam vissza, majd vállammal nekidőltem az ajtónak. Kezeimet felső testemnél összekulcsolva figyeltem ahogy a felsője alól kidudorodó hátizmai táncolnak.

-Foglalj helyet, mindjárt kész a kaja.-Annyira közvetlen és aranyos volt, mintha már vagy ezer éve itt laknák. Eleget téve kérésének, leültem a konyha asztalhoz, pontosan vele szemben. Az asztal már meg volt terítve. Két főre.

Ahogy néztem őt tervemen agyaltam. Mindenképp meg kell szereznem Alex-éknak a pénzt, csak még azt nem tudom pontosan hogyan. A terv főszereplője persze kis szakácsom és az ő temérdeknyi pénze, viszont a sok pénzt valahogy el is kéne tudnom csaklizni.

-Kész is.-kopogtatta meg fakanalával az edény széllét, majd miután kezét megtörölte, szépen elémhelyezte a frissen készült sajtos makarónit. A kedvencemet. Milyen fura.-Szedj csak nyugodtan.-biccentette meg a fejét, majd ő is leült. Nem raktam túl sokat. Pont annyit amennyit úgy éreztem megbírok enni. Az az a tál szinte 50%-át. Mikor látta, hogy már harmadszorra rakok magamnak a tányérra, szája mosolyra görbült, de mégse arra a gúnyos mosolyra. Az látszott rajta, hogy büszke magára a főztje miatt. Miután szinte az összes kaját sikerült átkapirgálnom a saját tányéromra, hagytam ő is tegyen. Az elkövetkezendő percek síri csendben teltek. Bár ha akartam, se tudtam volna bármit is mondani, mivel állandóan tele volt a szám, nem csoda, hisz szó szerint mint egy malac zabáltam. Ízlelőbimbőim vad táncot jártak a számban a már régen nem érzett ízek miatt.

-Finom lett.-nyögtem két falat között.

-Ennek örülök. Bort tölthetek?-majd miután csillogó szemekkel bólintottam, felállt az asztaltól és egy az ételhez tökéletesen illő méregdrága, 1970-es bort hozott. Szépen felnyitotta majd először az én, aztán pedig az ő poharába töltött. Ekkor vettem észre mekkora borospohár áll a gyönyörű porcelán tányérom mellett.

Miután végeztünk, már kezdtem érezni, hogy egyre jobban oldódunk és mondataink egyre sűrűbben hangzottak el. Afféle üres fecsegés volt. Én megdicsértem a főztjét, ő elmondta a legfontosabb hozzávaló mivoltját. Aztán dicsértem a házát, ő pedig csak bólogatott.

-Finom volt.-nyeltem le az utolsó darabot is, majd a poharam felé nyúltam. Próbáltam minél előkelőbben és minél emberibben étkezni, de mindezt a finom vacsorát akarva akaratlanul is egy hangos böffentéssel koronáztam. Szemei hatalmasra nyíltak majd elnevette magát.

-Te aztán nem vagy semmi.-motyogta, miközben elvitte előlem az üres tányéromat.-Mi lenne ha kimennénk a nappaliba?-kérdezte, s miután bólintottam kezembe fogtam poharamat s követni kezdtem. Ahogy felkapcsolta a villanyt újra szemügyre vehettem pompás ízlését. A falon egy óriási plazma tévé, a szoba közepén egy akkora kanapé amin még bált is rendezhetnénk, a másik falon egy kép a napsütötte Londonról. És az illat. Virág illat. Nem is, inkább olyan, olyan... olyan jó illat. Nem tudom megmagyarázni milyen illat keringett a ház minden szobájának légterében, de nagyon jó volt. Egyik lábát maga alá húzva ült le, poharát kezében tartva én pedig szembe vele helyezkedtem el, lábaimat teljesen magam alá húzva, kezemmel a karfán támaszkodva. Szememmel a szobát pásztáztam míg ő engem bámult. Mélyen bele a szemembe. Azt hiszem meg kéne szólalnom.

-Tölthetek még bort?-kérdezte mikor észrevette hogy már üres a poharam.

-Nem, köszönöm. Már nem szeretnék inni.-feleltem.

-Akkor nem mesélnél magadról?

-Tudod mit, add az egész üveget.-mosolyogtam, belőle pedig egy kisebb kacaj futott ki.-Szóval meséljek magamról?

-Valami olyasmi.

-Mit szeretnél tudni?

-Mondjuk, hogy miért pont az utca és a drogok?-Pompás kérdés! Egyből a közepébe.

-Ez egy vicces kérdés. Erre azt szoktam válaszolni,hogy soha nem te választod meg az életedet, az életed választ meg téged, te maximum csak néhány kiszabott keret között mozoghatsz. Viszont ha már átléped a kereteket az már onnantól nem a te életed! Vegyünk példának téged.

-Engem?-nézett kérdőn.

-Téged! Gazdag srác, menő kocsi, menő ház. Ha mondjuk fognád magad és úgy döntenél hajóskapitány leszel egy rákászhajón, az már nem a te életed lenne. Te ennek születtél aki most vagy.

-Honnan tudod ezt biztosra?

-Ezt én nem tudhatom, ez csak egy feltevés.

Negyedik fejezet - A terv

Előző részből:"Sóhajtva süppedtem bele az üllésbe ami olyan puha volt mintha egy tál vattacukorban ültem volna. Az egész annyira új és másvilági volt. Soha nem gondoltam hogy egyszer egy ilyen kocsiban furikáznak majd, ráadásul egy ilyen srác mellett. Olyan meseszerű volt az egész, egy ízetlen csöpögős lovestory-nak való történet. Mármint, nem azt mondom hogy nem tetszett a srác közeledése, de valahogy minden annyira passzolt, minden annyira összejött."

Kezei remegtek a kormányon. Nem értettem ő mégis mitől fél, hisz én vagyok az aki egy idegen kocsijába  ült. Még most se bírtam felfogni miért pont én kellek neki? Meglehet hogy emlékszik rám, vagy mindez csak a sors játéka? Nem volt nagy vesztenivalóm így nem tiltakoztam, nem kértem hogy tegyen ki. Csak bámultam rá, s próbáltam kiolvasni rezzenéstelen arcából mi is a valódi célja.

-Maradj itt.- mondta miközben leparkolt egy sötét utca végén. Bólintottam, majd kicsit lejjebb csúszva az ülésben helyezkedtem el. Kiszállt, kabátját a hideg miatt kissé összébb húzta majd elindult. Nem láttam merre vagy hova megy mivel már csak egyetlen lámpa pislákolt.

„Atya ég! Mégis mit művelek?“-gondoltam magamban-„Egy teljesen ismeretlen srác kocsijában ülök, egyedül, karácsony éjjel. Nincs vesztenivalóm? Ezt meg miből gondoltam... Én buta. Az életem a veszteni valóm.“-s miután mindez végig futott az agyamon, már egyre jobban kezdtem ideges lenni. Kezdett múlni a szer hatása, s elmém kezdett kivilágosodni. Épp ésszel nem tettem volna ilyet, épp ésszel nem jöttem volna el vele. Nem ezt talán tényleg nem kéne. Nem is ismerem, mi van ha sorozatgyilkos? Vagy valami perverz állat? Mégis mit képzeltem mikor hagytam, hogy elhozzon? Hogy majd ő lesz az én hercegem?-ahogy Nana is mondta. „Most pedig elhúzok innen!“ -fújtattam, s kirángattam magam a biztonsági öv alól majd szó szerint kiestem a kocsiból. Térdem elég csúnyán felhorzsoltam, de nem törődtem vele. Felálltam leporoltam magam. Féltem, nem tudtam hol vagyok, vagy, hogy egyáltalán mit akarok... Percekig csak álltam és vacogtam a kocsi előtt, vártam hogy lábaim meginduljanak, s elhúzzak innen, mikor aztán hangokat hallottam a sötétből. Férfihangok. Hallottam, ahogy egyre közelebb érnek. Ismerős mondatok. Ismerős hang. Ismerős arc.

-Alex? -sikoltottam, mikor a fény megvilágította arcát.

-Babám! -indult el felém.

-Mit keresel itt?

-Ezt én is kérdezhetném... -fonta körül derekam, s alkohollal teli leheletétől majd elájultam.

-Semmit -hazudtam.- Hogy néz ki az arcod? -simítottam végig. Alsó ajka felszakadva, orra szinte darabkákra törve, s mindehhez a vérző homloka csak hab volt a tortán. Viszont a mellette támforgó haverjai, Dave és Tomy se voltak szebbek.

-Volt egy kis verekedés -böfögött, s egyre közelebb hajolt hozzám.

-Kis verekedés? Alex! -nyomtam el magamtól, hogy szemébe nézhessek.

-Figyelj Pat, vannak gondok a Legerekkel, de megoldjuk.

-Vagy majd ők megoldják. Szépen kinyírnak titeket.

-Csak némi pénzzel tartozunk nekik -lépett oda, talán hármuk közül a legjózanabb Tomy.

„Pénzzel?“ Nem lehet igaz! Az életben nagy súlya van a pénznek, sok vér folyt már miatta, de a mi a világunkban kétszer, sőt háromszor annyira veszélyes. Ha egy utcalakó pénzhez jut drogot, alkoholt, kurvákat vesz,és főleg ha mindezt tartozásból, na az még rosszabb, mivel mindezt visszavizetni... Lehetetlen.

-Mégis mennyivel? -szipogtam miközben felsőm ujját letépve bekötöztem Alex fejét.

-Alig pár fityinggel! -legyintett.

-Két millióval -hallottam Tomy szájából újra és újra az igazságot. Két millió?-Van rá három hónapunk... Ha nem adjuk meg pár fej lerepül.

-Nyugodj meg picim! -húzott magához.-Megoldom...

-Hogyan? Te állat! Hogy a francba hozol össze három hónap alatt egy kész vagyont? Talán a lottóval lenne a legnagyobb esélyed! -kezdtem hisztériázni.

-Megoldom! -csapott pofon.

-Azt elhiszem... -suttogtam, sajgó arcom simogatásával. S ekkor fény gyúlt a fejemben. A szó legjobb értelmében! Megvan a megoldás! -Alex...-léptem hozzá.-Kérlek hagyd, hogy megoldjam.

-Mégis hogy akarod?-nézett rám kérdően.

-Csak bízz bennem -álltam fel. Nem értette egyikük sem az önbizalmam, csak bámultak rám, ahogy játszottam a megmentőt. De most tényleg volt egy bomba jó tervem! -Bízol bennem?-fogtam kezeim közé az arcát, ami igaz fájdalmat okozott neki mégis mosolygott.

-Ja -lépett hátrább. -De ha nem sikerül nem lesz több lehetőségünk. Kinyírnak.

-Tudom -suttogtam. -Most pedig menjetek innen! Egy hónap múlva jelentkezek! Húzzátok meg magatokat egy kis ideig. Kérlek Alex ne balhézz.

Egy pillanatra még végigmért, szemembe nézett, s éreztem hogy nehezen enged el, mégis lépéseiket szaporára szedve futottak el.

Nem voltam száz százalékig biztos a „tervemben“, de nem volt más választásom. Nem akartam Alexet elveszíteni. Visszaszálltam hát a kocsiba, s mintha mi sem történt volna újra becsatoltam magam és vártam, hogy visszajöjjön tervem főszereplője. Ahogy múltak a percek egyre jobban kezdtem elbizonytalanodni, de ez volt az egyetlen ésszerű megoldás.

Hangos ajtó csapódás, majd a sötétből előbújt „megmentőm“. Arcán a szokásos semmi látszott. Hűvös huzatot hozva beült mellém. Öve után kapkodva motyogott valamit, majd a kulcsot elfordítvabőgette fel a motort.

-Örülök, hogy nem szöktél el!-mosolygott üresen.

Ezek szerint megbízik bennem. Tökéletes.

-Meg se fordult a fejemben...-hazudtam.

Sebességbe rakta a kocsit, majd hátramenetben kifarolt az utcából s padlógázzal hajtott a sötét és magányos utcákon. Nagy lélegzet, mélyen be majd lassan ki... Nagy felelősség ül a vállamon ezt most nem hagyhatom elúszni!

Azon tűnődtem, talán mondanom kéne valamit, talán tennem kéne valamit. Meg kéne törnöm a csendet. El kéne kezdenem a dolgot. De nem tudom.

-Nem fázol? -nyúlt lassan a műszerfal felé, hogy feljebb csavarja a fűtést a kocsiban.

-Nem... -ráztam meg a fejem. Egy kis életet! Kezdj már bele!-ordítottam legbelül. -Miért én?

-Tessék? -ráncolta össze a homlokát.

-Miért én? -ismételtem el újra, most már hangosabban.

-Nyugi hallottam legelőször is. -nevetett.

-Viccesnek találod?

-Baj, hogy itt vagy?

-A kérdésre nem illik kérdéssel felelni. -válaszoltam kissé sértődötten.

-Elnézést. Nem, kicsit sem vicces. Nem fogom elmagyarázni! Még nem...

Rendben tudomásul vettem. Első kérdésre megkaptam a válaszom, vagyis, még nem.

Már kezdett hajnalodni mikor megérkeztünk. A fene tudja hova. A pirkadat vörösre festette a téli köd nagy részét, s én vacogva szálltam ki. Haza hozott. Mármint hogy hozzá. Gondoltam magamban. Hatalmas kertes ház, nagy erkéllyel, sok zölddel. Mikor mellém lépett kezét derekamon pihentetve vezetett az ajtóig.

A ház nem csak kívülről, de belülről is hatalmas volt. Modern festmények, hatalmas és üres terek. Rideg és nyers volt az egész, mintha csak a háza lenne, nem pedig az otthona. Egy halk torok köszörüléssel jelezte menjek csak nyugodtan beljebb és kövessem őt. Fel az emeltre.

-Tessék! -léptetett be egy szobába.

-Köszönöm. -de mit is?

-Ruhát és törölközőt ott a szekrényben találsz-mutatott a sarokban álló hatalmas tolóajtós falszekrényre.

-Köszönöm –ismételtem magam, majd beléptem.

-Várj! -fogta meg a karom. -Kérlek ne szökj el! Megbízok benned, épp ezért nem zárom be az ajtót, nem ragasztom le az ablakokat. Ha menni akarsz menj, erővel nem tartlak itt, viszont akarom hogy tudd, terveim vannak veled. -oh, hidd el nekem is! -Terveim amik fontosak számomra. Patricia, kérlek maradj!-tudja a nevem?

Harmadik fejezet - Tél

Az előző részből:"Minden csalódásomba belehaltam kicsit, és lelkemnek azt a részét, amelyikben a dac élt, megöltem magamban, hogy újrakezdve az életemet, menjek tovább a sorsomon, végzetem felé. Beletörődtem hogy nekem az utca a sorsom, s végzetem, és az álom világom,az az a nagycsaládos gazdag élet is csak álom marad."

A szürke napok mint homokszem pörögtem, s észrevétlenül telt el egy, majd két hét. Az egész ősz békésen tel, Alex nem parádézott  nem voltak utcai balhék, de még csak azzal a titokzatos sráccal sem találkoztam, míg végül beköszöntött a tél. A legrosszabb része ez évnek. Nem csak a hideg és a hó ami megnehezíti mindennapjainkat, de ilyenkor valahogy mindenkiben feléled a honvágy, s a veszekedések is mindennaposak. A legtöbbünk árvaházból szökött tinédzser, viszont van néhány, s közéjük tartozik Alex is, akik egykori gyémántfényes életüket hagyták veszni drogok és alkohol miatt. Hisz a gazdagok gyerekei könnyen lesznek elkényeztetett drogos hülyék, és akármilyen szemtelen, lopós, idegesítő arcok lettek, bizony nem hibásak ők emiatt. Ha mindened megvan, nincs semmi kihívás, és cél, amit elérhetnél. Így nincs sikerélmény sem az életedben, vagyis nincs boldogság, ami nyilván hiányozni kezd egy idő után. Ezt valahol meg kell találni, és a drogok által kiváltott érzés hasonlít rá, még akkor is, ha kamu.

Ilyenkor karácsonytájt Alex a legveszélyesebb a bandában-nem mintha a többi évszakban nem lenne éleggé kiszámíthatatlan- így ilyenkor inkább kerülöm őt. Eszébe jutnak a meghitt családi karácsonyi vacsorák, az ajándékok, s  magát hibáztatva nincs egyetlen tiszta pillanatja se. Aki csak az útjába kerül üti-vágja, nem számít ember vagy állat. A tavalyi éve se volt valami fényes. Szilveszter utáni hetekben tért hozzánk vissza, miután karácsony hajnalában dührohamot kapva bezárkózott egy nem messzi elhagyott gyárépületébe. A fene tudja mit csinált ott, viszont mikor visszatért a szája fel volt szakadva s a kezét is mélyebnél mélyebb vágások díszítették. Gondolom öngyilkos akart lenni. Csak gyáva. Túlságosan fél a haláltól, hogy megtegye.

Nos, ahogy mondtam kerültem őt, ezért inkább az utcát róttam. A járda szélle fagyott és csúszós volt, akárcsak minden a környezetemben. Az ablakokat jégvirágok díszítették, viszont lehetett akár milyen hideg, egyetlen szem hó sem hullott. Nagyon ritka volt a fehér karácsony. Ahogy a nap lemenőben volt vörösre festette az ormótlan szürke betontömböket. Viszont amint eltűntek sugarai, nem maradt más csak a hideg, a sötét és a magány. Néhány utcazenészt hallottam még halkan, ahogy karácsonyi énekekkel tartják egymásban a lelket. Ahogy az idő közeledett az éjfélhez a hőmérséklet is egyre lejjebb esett, mígnem olyan hideg lett, hogy a szemeimet is alig birtam nyitva tartani. Vékony nadrágom alá egy szakadt bőrnadrágot húztam, s felső testemet is csak néhány lyukas felső és egy hatalmas bundakabát melegítette. Nem tehettem mást, egy helyet kellett találnom, ahol aludhatok, mivel félő hogy ha most elalszom, itt a hidegben, reggelre megfagyok. Egy diszkóhoz érve már nem éreztem az ujjaimat sem,  nem volt más választásom, bementem. Ebben az állapotban a klub olyan volt, mint az Óz, a nagy varázsló trükkje. Mindaz a varázslat, a pezsgés, az izgalom, csupán az elektronikai eszközök, az ital és a kábítószerek együttese által alkotott illúzió volt azok számára, akik besétáltak az ajtón, és beléptek ebbe a fantáziavilágba, mert itt megfeledkezhettek szürke, hétköznapi életükről. Prostik és börtönviselt striciken kívül, menedszerek, ügyvédek, bankárok is megfordultak erre, így abban reménykedtem valamelyikük zsebéből ki tudok majd csempészni néhány dollárt. Nagykabátom egy székre akasztva mentem elsőként a mosdóba. Ahogy beléptem tömény büdös csapta meg az orrom. Zsebembe nyúlva elővettem a még utolsó pirulámat, mivel ezt az éjjelt ép ésszel már nem fogom tudni végigcsinálni. A tükör elé hajolva nyeltem egy nagyot, s megrázva magam éreztem ahogy a szer végigfut az ereimben. Hideg vízzel leöblítettem arcomat, majd a felsőm nyakát is széjebb téptem, többmindent mutatva magamból. „Megcsinálom!“-suttogtam , s sarkon fordulva elindultam a tömegbe. Körülnéztem, akár  egy vadállat a szavannán kerestem áldozatom. A pultnál egy testes ősz pasas próbálta magát a szék alá inni, míg a táncparketten egy szőke, harmincas évei elején lévő hapsi fogdozta a körülötte vonagló lányokat. „Pompás felhozatal.“-mosolyogtam, majd elindultam. Vonaglottam, kezeimmel testem vonalát simogatva mutattam egyre többet magamból. Éreztem ahogy egy fickó hozzám dörgölődzik, s a tömeggel megindulva lökdösött egyre beljebb. Nem néztem meg kivel „táncolok“, hátatfordítva neki kezdem az arcát majd a kezeit simogatni. Halk nyögésekkel jelezte, tetszik neki a dolog. Kezeim végigvezettem derekán míg a csípőjéhez érve övével kezdtem játszani, mint egy elterelő hadműveletként, így balkezem óvatosan zsebébe csúsztatva kiloptam belőle pénztárcáját. A zene lelassult, a fények elhalványultak, s én önbizalommal telve fordultam meg, hisz meg van amit akartam. Végre egy kis pénz. Megfordultam hogy egy lágy csókkal megköszönjem áldozatomnak a kis ajándékot.

-Nem gondoltam hogy csak erre hajtasz!-mosolyodott el majd megszorította a csuklómat amelyikkel a tárcáját tartottam. Az áldozatom nem volt más, mint a hónapokkal ezelőtt látott bakancsos, bőrdzsekis srác. Testem megdermedt, szólni se tudtam. Az agyam azon kattogott, hogyan tudnám ezt most megúszni. Szabad kezemmel egy hatalmas pofont csaptam arcára, gondoltam így majd elenged, és elfuthatok. De a tervem balul sült el. Mielőtt még arcához ért volna kezem, éles reflexeinek köszönhetően elkapta azt, így már nem maradt esély a szabadulásomra.

-Mit akarsz tőlem?-ordítottam az arcába, mivel szemei megint csak üresek voltak. Nem volt benne vágy, de még csak öröm, sőt düh se. Egyszerűen semmi se látszott rajta. Arca is sima volt, akár egy tükör. Kérdésemet halván is ép hogy csak egy apró mosolyféle ráncolta össze az arcát, s magához tépve indult el kifelé. –Hagyj békén te paraszt!-rángatóztam.

-Te próbáltál meglopni s még én vagyok a paraszt?-kacagott, majd az ajtó elé érve megtorpant. Azt hittem azért, hogy elengedjen, de nem. Megfordult megvégignézve a klubbon, újra elindult. Papírvékony gönceim nem melegítettek rajtam sokat, mikor kiértünk az utcára.-Arra megyünk!-mutatott az utca túloldalára. Nem nagyon ellenkeztem, hisz nem volt mit veszítenem. Miközben elrángatott a kocsijáig egy szó sem hagyta el a száját, de én se mertem megszólalni. Mikor a kocsija elé értünk kinyitotta előttem az ajtót, majd segített beszállni. Lassan, kezét végigvezetve a motorháztetőn ment át az autó másik felére, majd beült mellém. –Kösd le magad.-szólt rám, és én engedelmeskedtem neki.

-Hova viszel?-néztem rá.

-Nem hagylak az utcán.-mosolygott édesen.

Sóhajtva süppedtem bele az üllésbe ami olyan puha volt mintha egy tál vattacukorban ültem volna. Az egész annyira új és másvilági volt. Soha nem gondoltam hogy egyszer egy ilyen kocsiban furikáznak majd, ráadásul egy ilyen srác mellett. Olyan meseszerű volt az egész, egy ízetlen csöpögős lovestory-nak való történet. Mármint, nem azt mondom hogy nem tetszett a srác közeledése, de valahogy minden annyira passzolt, minden annyira összejött. 

Második fejezet - Titokzatos, de mégis sebezhető

Az előző részből:"A járda elé a semmiből egy hatalmas fekete kocsi parkolt le. A motor még járt mikor a vezetője kiszállt belőle. Viszont álljunk csak meg egy szóra. Nem akárki vezette azt a kocsit. A tegnap éjjeli srác volt az. Ahogy a bejárat felé igyekezett rám pillantott, de egy másodpercet sem időzött el előttem. Csak ment a maga feje után, s jelenlétemet is csak úgy fogta fel, hogy „már megint egy csöves”. Tudom, láttam az arcán…"

Ahogy elhaladt mellettem a reggeli harmatos szellő arcomba fújta férfias parfümének illatát. Arca, s tekintete üres volt. Semmi érzés nem látszódott rajta, akárcsak a múlt éjjel. Szakított vele a barátnője, viszont ő mégis balt arccal indult haza. Oké, értem én hogy a fiúk nem úgy élik meg a szakítást mint mi lányok. Hisz valljuk be, képesek vagyunk túlzásokba esni. Van hogy talán néha túl hangosan kiabálunk, túl erősen csapkodunk, s legtöbbször bolhából csinálunk elefántot. Miközben a fiúk nagy része ezzel nem is törődve hallgat minket végig. S így volt ez múlt éjjel ezzel a sráccal is. Bár egyszer visszaszólt, mégis engedte, hogy a lány ott hagyja, nem is erőlködött. Mint egy monoton robot lépdelt befelé. Barna bakancsa hangos dobbanással érintette az üzlet padlóját, mikor belépett. Bőrkabátja elejét szétnyitotta, s zsebre vágott kézzel indult el hátra. Nem mentem utána, csupán csak szememmel követtem. Mikor megállt az egyik állvány előtt eltöprengett. Kezét óvatosan kihúzta zsebéből, s állához emelte. Szőrös arcát vakargatta majd lekapott néhány cuccot a polcról. Fizetett s a visszajáró elvétele nélkül távozott. Újra mellém ért, picit megtorpant, s úgy éreztem mintha az előbb észre vett volna, és most csak azért állt meg hogy kínozzon jelenlétével. Ahogy mellém lépett csak saját szívverésem hallottam, picit lelassult előttem minden, és kívülről szemléltem magunkat. A szituáció, mikor egy utca lány a porban ülve koldul, s a mellette álló erős, megkapóan jóképű srác csak úgy ragyog . Az élet két véglete. Nagyon sármosnak és teljesen üdének látszott, de mégis volt valami a lényében ami különös sebezhetőséget, egyszersmind összetörtséget sugallt. A laza mozdulatai, az arc mimikája. 

A kocsija felé indult, hátrapillantott, s most végre láthattam csodaszép, gesztenye barna szemeit. A nemrég vásárolt dolgokat a hátsó üllésre dobta,beszállt, majd elhajtott. Néhány röpke pillanatig még éreztem illatát, még látni véltem körvonalát, viszont egy újabb szellőnek köszönhetően ez is elhalványult. Volt valami, valami megmagyarázhatatlan ebben a találkozásban.

Miközben ott ültem a bolt mellett, kis kabátkámba bújva még mindig a srác járt az eszemben. Nem tudok róla semmit. Még csak a nevét se. Emlékszem hogy a barátnője említette, de nem tudtam megjegyezni. Lee vagy valami ilyesmi.

Gyenge és már meggyötört testem nem sokáig bírta alvás nélkül, így megint elnyomott az álom. Arra ébredtem csak meg hogy valaki felhúz a földről, s vállára fektetve cipel. Nem volt erőm felnyitni a szemem, s ólom nehéz pillám is azonnal lecsukódtak, így aludtam tovább.

-Álomszuszék!-keltegetett kedvesen egy már ismerős hang. Alex.

-Fent vagyok.-temettem arcom kezeim közé, s a kartondobozokból barkácsolt ágyon hasra fordultam.

-Ne haragudj a múlt éjjelért.-simította végig a hátamat, felsőm alatt.

-Megszoktam...-mosolyodtam el szarkaztikusan, majd felültem hogy jobban lássam.

-Kérlek had tegyem jóvá!-mosolygott. Nem tehettem róla de Alex úgy tudott mosolyogni, hogy szinte a hatalmába kerítette elmémet. Arcán ráadásul két gödröcske is keletkezett ilyenkor, amik még inkább ellenálhatatlaná tették.

-Semmi gond.-csóváltam a fejem, majd egy apró csókot leheltem ajkaira.-Te hoztál haza?-„Haza? Mintha létezne olyan a számomra.“

-Mégis ki más?-állt fel.

-Csak megkérdeztem.

-Amúgy meg nem megmondtam hogy annál az üzletnél nem éri meg próbálkozni? Tele van sznob gazdag ficsúrokkal, akik max szánalommal ajándékoznak meg.

-Tudom, tapasztaltam.

-Tessék, edd inkább ezt.-rakott elém egy fehér dobozban lévő sült csirke combot.

-Honnan loptátok?-néztem fel rá kérdően.

-Nem mindegy?-nyomta még jobban elém.-Vagy megeszed ezt vagy semmit.-tette elém a földre, majd otthagyott. Igaza volt, nem voltam abban a helyzetben hogy válogassak. Ehhez már hozzá szokhattam volna. Meg hát korgó gyomrom se engedett sokáig töprengeni, ölembe kaptam, s mohóan elkezdem bekebelezni az egész doboz tartalmát. Ebben a hónapban ez az első szilárd étel a gyomromban. Nem mindig van ilyen szerencsém. Le merem fogadni ezt is egy szerencsétlen étel futártól csórták el, s nekem is csak Alex miatt maradt belőle. Ha nincs ilyen adandó alkalom, hogy lopjunk akkor csak a kukákat túrjuk. Tíz-tizenkét fős csapatunk már elég régi bandának mondható London utcáinak ezen részén. Az utca gyerekek közt is megvannak a „családok“, akik minden áron összetartanak, viszont egy ilyen védelmező családba roppant nehéz bekerülni, ámbár kiesni annál könnyebb. Ha valaki nem vigyáz magára, s netán fellázad a rendszer ellen mehet saját utakra, járhatja az utcákat magányos farkasként. Velem is így volt. Mikor az utcára kerültem, hetekig hánykódtam egyik utcai padról a másikra, míg az egyik éjjel Alex bandájával futottam össze. Alexnek nagyon megtetszettem, s mivel ő itt a főnök, nem volt kérdés hogy maradhatok-e velük. Ők az én családom.

Miután végeztem a kajámmal, Alex után indultam.

-Na, végeztél?-karolt át mikor mellé értem.

-Köszönöm finom volt.-mosolyogtam...Nem tehettem mást, csak bókoltam neki, addig amíg tudok. Hisz nem engedhetem meg magamnak azt  a luxust hogy megmondjam a véleményem, hogy elküldjem a fenébe, mivel ezzel csak magamra uszítanám. Nem fogom felzavarni az álló vizet.

-El kel intéznünk valamit a Legerek-kel, de sietek vissza.-nyomott egy csókot a homlokomra, s a többi sráccal elindult az éjszakába. És, hogy kik azok a Legerek? Nos, ők olyanok nekünk mint a Capulettek és a Montaguek. Gondolom az ottani „fővezér“ beszólhatott valamit, így most Alex-ék elmennek hogy kicsit rendbe tegyék őket. Az efféle "rendre" tevésekből sose sül ki más csak egy nagy utcai verekedés. Felszakad néhány száj, eltörik pár csont. S amíg valamelyik tábor nem lenget fehér zászlót püfölik egymást. 

A nap hátralévő részét pótnővéremmel, Nana-val töltöttem. Vagyis hogy csak feküdtünk és bámultuk az eget. Nana-nak elmeséltem azt a fura srácot, de ő csak legyintett. 

-Mit akarsz te attól a sráctól?

-Semmit-vontam meg a vállam.

-Akkor meg, minek jár ennyit az eszedben? Csak nem azt képzeled, hogy szőkehercegként eljön, hogy magával vigyen. Hidd el ez az élet nem az a mese amelyikben te vagy a szegény szolgalány akiért a herceg sárkányt ölve harcol. A mi életünk mesébe foglalva csupán csak arról a szegény családról szólhatna, akik az a szerencsés lány mellett élnek akit magával visz a herceg.-magyarázta, majd egy adagnyi kokaint nyomott elém. 

-Igazad lehet.-vettem ki kezéből, majd egyszerre felszippantottam. Sokak szerin a drog megváltoztatja a világod. Nem ez hazugság. A drog nem a világot változtatja meg hanem ahogy látod és hallod azt. Mivel miután elmúlik a bódulat, mire fölriadsz, semmi sem marad abból, amit álmodtál. Semmi. Se egy kép, se egy szó. Csak a fullasztó markolás a torkodban, a hideglelős köd a bőrödön, a tehetetlenség merevgörcse a nyakadban. Viszont azért a pár órányi örömért, mindez megéri

Este Alex szétvert arccal tért vissza. Csak befeküdt mellém, kartonpapír ágyunkba, s engem maga alá gyűrve aludt el. És hát eltelt még egy nap. Még egy értéktelen nap az értéktelen életemből. De hát már sajnálni se tudtam magam. Egy könnyet sem tudtam nyomorultságom miatt ejteni, beletörődtem. Minden csalódásomba belehaltam kicsit, és lelkemnek azt a részét, amelyikben a dac  élt, megöltem magamban, hogy újrakezdve az életemet, menjek tovább a sorsomon, végzetem felé. Beletörődtem hogy nekem az utca a sorsom, s végzetem, és az álom világom,az az a nagycsaládos gazdag élet  is csak álom marad. 

Első fejezet - Állat vagy ember?

 

Kedveseim, meghoztam új blogom első részét. Remélem legalább fele annyira fog tetszeni nektek, mint az előző, és ha kíváncsiak vagytok a folytatásra iratkozzatok fel rendszeres olvasónak! 

Véleményeitekre is nagyon kíváncsi vagyok, szóval nem kell spórolni a hozzászólásokkal! ♥

Jó olvasást!

***

A tű sorra járt. Sorra bódított és butított. Hangos veszekedések és zajongások közepette bámultam az eget Alex ölében ülve, s egy régi nótát dúdoltam magamban. Mikor Alex keze hirtelen megmozdult alattam, tudtam, lassan vége a pillanatnak. Ha belövi magát, teljesen elszáll. Életem szerelméből egy agyatlan idiótává változik. Remegő kézzel irányította a tűt bőre felé, s egy halk szisszenés után magába nyomta a benne lévő anyagot. Szemei kimeredtek, teste remegni kezdett.

-Nesze cicám!-böfögte szavait felém.

-Ma nem kell.-hajtottam oldalra a fejem, s megpróbáltam felállni tőle.

-Azt mondtam itt van!-tépte vissza karom.  A földre zuhanva hangos sikoltozásba kezdtem, ami őt csak még jobban felpörgette. De ő mindig is ilyen volt… Egy féreg, egy igazi patkány. Régebben soha nem értettem, hogy az emberek hogyan tudják társukat egy disznóhoz hasonlítani, viszont mellette rájöttem. Mocskos, önfejű disznó, akiben semmi önkontrol nincs.

A földön kapálózva próbáltam kiszabadulni szorításából, de hiába kiabáltam segítségért, a többiek még csak rám sem néztek. Nem is csodálom. Megszokták már, hogy esténként elpüföl egyszer-kétszer, meg hát eléggé féltek Alex-től. Nem volt olyan, aki ne félt volna tőle. Állítólag az előző barátnőjét felkötötte, majd feldarabolva elásta. Amikor erre gondolok, elszorul a gyomrom. És hogy akkor mégis miért vagyok vele? Ez egyszerű. Miután kitettek az árvaházból, ő talált rám az utcán és úgymond ő karolt fel. Aztán meg csak úgy pörögtek a történések egymás után. Akár egy rózsaszín romantikus filmben. Szerelmes voltam belé, s talán még most is az vagyok. Akármekkora disznó, neki köszönhetem, hogy még mindig élek, s tiszta pillanatiban nagyon is emberi és normális módon tud viszonyulni hozzám.

Nem bírtam már. Térdei egyre jobban fúródtak oldalamba, s ez miatt alig kaptam levegőt. Egy erőteljes lökéssel lefordítottam magamról, s ahogy tudtam elindultam a város felé. Alex pedig üldözőbe vett. Mint mikor az oroszlán a zsákmányára vadászik, úgy loholt ő is utánam. Levegő után kapkodva próbáltam egyre gyorsabban futni. Nem akartam, hogy utolérjen, hisz ő már nem Alex volt. Egy drogos állat, aki nem ura saját elméjének. Mikor már eléggé lehagytam őt lelassítottam és egy sötét sikátorban álltam meg. Szívem pattog, s lábaim is remegnek A kimerültségtől lihegve dőlök neki az épület mocskos falának. Hátamat végigvezetve rajta érek el a talajig ahol megpihentetem fáradt testemet. Kabátom zsebébe túrva egy kis adagnyi pirulákat találok, melyek bevétele egyre jobban csábít.  Engedve a kísértésnek, egy hatalmas nyeléssel vittem be a szervezetembe mindenre hatásos csodaszeremet.  A világ körülöttem kezdett lelassulni és hiába akartam felemelni a kezem, nem voltam rá képes. Ahogy a koromfekete égre néztem hirtelen hullani láttam a csillagokat, forogni a Holdat és a körülöttem nyávogó macskák is frakkban táncoltak. Imádtam ezt az érzést. Olyan bódító és mámorító volt. Mintha a saját világom úrnőjeként belezuhantam volna testem legmélyebb szakadékába és onnét szemlélném a külvilágot. Mindig is ilyen voltam. Ahol tudtam ott kerestem a bajt, nem számított mennyire törvénytelen vagy veszélyes. Szokásommá vált belerohanni a rosszba. Nem, nem is szokásnak nevezném. Inkább szenvedélynek. Mindenki tudja, hogy az árvaházból szökött gyerekek nem ép a csilli-villi életükről híresek, s ezt az állítást én se tudtam megcáfolni, mivel hamar elindultam a lejtőn. Elég korán jött a szipó, az alkohol. Nem kellett hosszú idő hogy ide jussak életem útján, ahol most tanyázok.

Eszméletlen bűz és füst szag áramlott a körülöttem lévő kukákból.  Hányingerem visszafojtva próbáltam meg feltápászkodni, viszont zsibbadt izmaim alig engedtek.

-Ezt tényleg muszáj volt?-tört ki az ajtón egy srác, akit a sárkány barátnője követett.

-Nem hagytál más választást.-mondta hetykén a lány és kezét közre fonva fordított hátat könnyes szemű barátjának.

Az egyik ételmaradékokkal teli zsák mögé kuporodva figyeltem őket. Nem tudom mi történhetett velük, de a viselkedésükből semmi jóra nem tippeltem.

-Nem hagytam?  Kicsim, te hallod amit beszélsz?-lépett egyet a lány felé.

-Igen hallom!-fordult meg sértődötten.-Liam! Ezt te nem érted!-majd visszaviharzott a klubba. Az ismeretlen srác egy darabig tátott szájjal bámult a lány után, majd hangos morgások közepette rúgott fel néhány kukát.

-Az élet szívás!-szóltam hozzá teljes önkívületemben. Nem válaszolt, szemével keresett csupán. Mikor tekintetünk összetalálkozott közönyös arcal nézett rám , majd halk és lenéző sóhajtással fordult el felőlem. Na tessék. A szokásos viselkedés. Amit már nagyon rég megszokhattam az emberektől. Lenéznek és szánakozva haladnak el mellettem. Attól még, hogy az utcán élek nem feltétlen vagyok rossz ember. Egyszer régen nekem is volt családom, jó életem.  És ilyenkor undorodom a legjobban mindentől, ami kívül van rajtam. A világról beszélek. Fáradságos minden cselekmény. Fájdalmat okoz a fény, félelmet kelt a sötétség, a magány. Soha nem képzeltem, hogy egyszer, ráadásul ilyen fiatalon így végzem majd. De ami történt megtörtént, és ha ez a sors íratott meg nekem, hát elfogadom.

-Neked biztos…-motyogta magában, majd elindult a sikátor vége felé.

-Mit mondtál?-ugrottam fel adrenalintól duzzadó önbizalommal.  A srác felém fordult, szemével végigmért majd fejét csóválva újra elindult. -Hozzád beszélek, nézzél már rám!-üvöltöttem felé. Viszont többet már nem foglalkozott velem. Kiért a nyílt utcára, ahová már nem mertem követni. Féltem, hogy az az állat megint rám támad.

Nem tehettem mást, csak magamban veszekedtem vele. Visszakuporodtam az előbbi kis maradékos zsákom mögé és ott aludtam át az éjjelt. Másnap reggel a nap égető melegére ébredtem. A hasam egy hatalmas korgással jelezte szükségleteit és én azonnal nekiláttam valami normális étel keresésének. Sokak szerint undorító és egy fikarcnyit sem higiénikus a szemétből táplálkozni, de ha az embernek nincs lehetősége a választásra, akkor mi mást tehet?  Tapasztalatból tudom, hogy nem ajánlatos pont egy diszkó mögötti kukában kutakodni, mivel ott úgy sem találnék semmi ehetőt, így erőt véve magamon egy nem messzi kisbolt felé indultam.  Az utcán lehajtott fejjel vonultam végig. Nem érdekelt az emberek szánakozó reakciója az életemre. Hallottam, ahogy a mögöttem haladó plázacicák rajtam vihognak és engem gúnyolnak, ahogy a mellettem lépdelő nagymenő ügyvéd is a telefonban arról beszél, micsoda egy mocsok mellett sétál.

A bolt elé érve lekuporodtam a földre és kis erszénykém magam elé helyezve vártam, hogy megszánjon valaki, akárki. Nem szép dolog a koldulás, erre anyám is megtanított, viszont azt anyám sose mondta, mi a szép dolog, ha hajléktalan vagy és majd belehalsz az éhségbe. 

A járda elé a semmiből egy hatalmas fekete kocsi parkolt le. A motor még járt mikor a vezetője kiszállt belőle. Viszont álljunk csak meg egy szóra. Nem akárki vezette azt a kocsit. A tegnap éjjeli srác volt az. Ahogy a bejárat felé igyekezett rám pillantott, de egy másodpercet sem időzött el előttem. Csak ment a maga feje után, s jelenlétemet is csak úgy fogta fel, hogy „már megint egy csöves”.  Tudom, láttam az arcán…