Második fejezet - Titokzatos, de mégis sebezhető

Az előző részből:"A járda elé a semmiből egy hatalmas fekete kocsi parkolt le. A motor még járt mikor a vezetője kiszállt belőle. Viszont álljunk csak meg egy szóra. Nem akárki vezette azt a kocsit. A tegnap éjjeli srác volt az. Ahogy a bejárat felé igyekezett rám pillantott, de egy másodpercet sem időzött el előttem. Csak ment a maga feje után, s jelenlétemet is csak úgy fogta fel, hogy „már megint egy csöves”. Tudom, láttam az arcán…"

Ahogy elhaladt mellettem a reggeli harmatos szellő arcomba fújta férfias parfümének illatát. Arca, s tekintete üres volt. Semmi érzés nem látszódott rajta, akárcsak a múlt éjjel. Szakított vele a barátnője, viszont ő mégis balt arccal indult haza. Oké, értem én hogy a fiúk nem úgy élik meg a szakítást mint mi lányok. Hisz valljuk be, képesek vagyunk túlzásokba esni. Van hogy talán néha túl hangosan kiabálunk, túl erősen csapkodunk, s legtöbbször bolhából csinálunk elefántot. Miközben a fiúk nagy része ezzel nem is törődve hallgat minket végig. S így volt ez múlt éjjel ezzel a sráccal is. Bár egyszer visszaszólt, mégis engedte, hogy a lány ott hagyja, nem is erőlködött. Mint egy monoton robot lépdelt befelé. Barna bakancsa hangos dobbanással érintette az üzlet padlóját, mikor belépett. Bőrkabátja elejét szétnyitotta, s zsebre vágott kézzel indult el hátra. Nem mentem utána, csupán csak szememmel követtem. Mikor megállt az egyik állvány előtt eltöprengett. Kezét óvatosan kihúzta zsebéből, s állához emelte. Szőrös arcát vakargatta majd lekapott néhány cuccot a polcról. Fizetett s a visszajáró elvétele nélkül távozott. Újra mellém ért, picit megtorpant, s úgy éreztem mintha az előbb észre vett volna, és most csak azért állt meg hogy kínozzon jelenlétével. Ahogy mellém lépett csak saját szívverésem hallottam, picit lelassult előttem minden, és kívülről szemléltem magunkat. A szituáció, mikor egy utca lány a porban ülve koldul, s a mellette álló erős, megkapóan jóképű srác csak úgy ragyog . Az élet két véglete. Nagyon sármosnak és teljesen üdének látszott, de mégis volt valami a lényében ami különös sebezhetőséget, egyszersmind összetörtséget sugallt. A laza mozdulatai, az arc mimikája. 

A kocsija felé indult, hátrapillantott, s most végre láthattam csodaszép, gesztenye barna szemeit. A nemrég vásárolt dolgokat a hátsó üllésre dobta,beszállt, majd elhajtott. Néhány röpke pillanatig még éreztem illatát, még látni véltem körvonalát, viszont egy újabb szellőnek köszönhetően ez is elhalványult. Volt valami, valami megmagyarázhatatlan ebben a találkozásban.

Miközben ott ültem a bolt mellett, kis kabátkámba bújva még mindig a srác járt az eszemben. Nem tudok róla semmit. Még csak a nevét se. Emlékszem hogy a barátnője említette, de nem tudtam megjegyezni. Lee vagy valami ilyesmi.

Gyenge és már meggyötört testem nem sokáig bírta alvás nélkül, így megint elnyomott az álom. Arra ébredtem csak meg hogy valaki felhúz a földről, s vállára fektetve cipel. Nem volt erőm felnyitni a szemem, s ólom nehéz pillám is azonnal lecsukódtak, így aludtam tovább.

-Álomszuszék!-keltegetett kedvesen egy már ismerős hang. Alex.

-Fent vagyok.-temettem arcom kezeim közé, s a kartondobozokból barkácsolt ágyon hasra fordultam.

-Ne haragudj a múlt éjjelért.-simította végig a hátamat, felsőm alatt.

-Megszoktam...-mosolyodtam el szarkaztikusan, majd felültem hogy jobban lássam.

-Kérlek had tegyem jóvá!-mosolygott. Nem tehettem róla de Alex úgy tudott mosolyogni, hogy szinte a hatalmába kerítette elmémet. Arcán ráadásul két gödröcske is keletkezett ilyenkor, amik még inkább ellenálhatatlaná tették.

-Semmi gond.-csóváltam a fejem, majd egy apró csókot leheltem ajkaira.-Te hoztál haza?-„Haza? Mintha létezne olyan a számomra.“

-Mégis ki más?-állt fel.

-Csak megkérdeztem.

-Amúgy meg nem megmondtam hogy annál az üzletnél nem éri meg próbálkozni? Tele van sznob gazdag ficsúrokkal, akik max szánalommal ajándékoznak meg.

-Tudom, tapasztaltam.

-Tessék, edd inkább ezt.-rakott elém egy fehér dobozban lévő sült csirke combot.

-Honnan loptátok?-néztem fel rá kérdően.

-Nem mindegy?-nyomta még jobban elém.-Vagy megeszed ezt vagy semmit.-tette elém a földre, majd otthagyott. Igaza volt, nem voltam abban a helyzetben hogy válogassak. Ehhez már hozzá szokhattam volna. Meg hát korgó gyomrom se engedett sokáig töprengeni, ölembe kaptam, s mohóan elkezdem bekebelezni az egész doboz tartalmát. Ebben a hónapban ez az első szilárd étel a gyomromban. Nem mindig van ilyen szerencsém. Le merem fogadni ezt is egy szerencsétlen étel futártól csórták el, s nekem is csak Alex miatt maradt belőle. Ha nincs ilyen adandó alkalom, hogy lopjunk akkor csak a kukákat túrjuk. Tíz-tizenkét fős csapatunk már elég régi bandának mondható London utcáinak ezen részén. Az utca gyerekek közt is megvannak a „családok“, akik minden áron összetartanak, viszont egy ilyen védelmező családba roppant nehéz bekerülni, ámbár kiesni annál könnyebb. Ha valaki nem vigyáz magára, s netán fellázad a rendszer ellen mehet saját utakra, járhatja az utcákat magányos farkasként. Velem is így volt. Mikor az utcára kerültem, hetekig hánykódtam egyik utcai padról a másikra, míg az egyik éjjel Alex bandájával futottam össze. Alexnek nagyon megtetszettem, s mivel ő itt a főnök, nem volt kérdés hogy maradhatok-e velük. Ők az én családom.

Miután végeztem a kajámmal, Alex után indultam.

-Na, végeztél?-karolt át mikor mellé értem.

-Köszönöm finom volt.-mosolyogtam...Nem tehettem mást, csak bókoltam neki, addig amíg tudok. Hisz nem engedhetem meg magamnak azt  a luxust hogy megmondjam a véleményem, hogy elküldjem a fenébe, mivel ezzel csak magamra uszítanám. Nem fogom felzavarni az álló vizet.

-El kel intéznünk valamit a Legerek-kel, de sietek vissza.-nyomott egy csókot a homlokomra, s a többi sráccal elindult az éjszakába. És, hogy kik azok a Legerek? Nos, ők olyanok nekünk mint a Capulettek és a Montaguek. Gondolom az ottani „fővezér“ beszólhatott valamit, így most Alex-ék elmennek hogy kicsit rendbe tegyék őket. Az efféle "rendre" tevésekből sose sül ki más csak egy nagy utcai verekedés. Felszakad néhány száj, eltörik pár csont. S amíg valamelyik tábor nem lenget fehér zászlót püfölik egymást. 

A nap hátralévő részét pótnővéremmel, Nana-val töltöttem. Vagyis hogy csak feküdtünk és bámultuk az eget. Nana-nak elmeséltem azt a fura srácot, de ő csak legyintett. 

-Mit akarsz te attól a sráctól?

-Semmit-vontam meg a vállam.

-Akkor meg, minek jár ennyit az eszedben? Csak nem azt képzeled, hogy szőkehercegként eljön, hogy magával vigyen. Hidd el ez az élet nem az a mese amelyikben te vagy a szegény szolgalány akiért a herceg sárkányt ölve harcol. A mi életünk mesébe foglalva csupán csak arról a szegény családról szólhatna, akik az a szerencsés lány mellett élnek akit magával visz a herceg.-magyarázta, majd egy adagnyi kokaint nyomott elém. 

-Igazad lehet.-vettem ki kezéből, majd egyszerre felszippantottam. Sokak szerin a drog megváltoztatja a világod. Nem ez hazugság. A drog nem a világot változtatja meg hanem ahogy látod és hallod azt. Mivel miután elmúlik a bódulat, mire fölriadsz, semmi sem marad abból, amit álmodtál. Semmi. Se egy kép, se egy szó. Csak a fullasztó markolás a torkodban, a hideglelős köd a bőrödön, a tehetetlenség merevgörcse a nyakadban. Viszont azért a pár órányi örömért, mindez megéri

Este Alex szétvert arccal tért vissza. Csak befeküdt mellém, kartonpapír ágyunkba, s engem maga alá gyűrve aludt el. És hát eltelt még egy nap. Még egy értéktelen nap az értéktelen életemből. De hát már sajnálni se tudtam magam. Egy könnyet sem tudtam nyomorultságom miatt ejteni, beletörődtem. Minden csalódásomba belehaltam kicsit, és lelkemnek azt a részét, amelyikben a dac  élt, megöltem magamban, hogy újrakezdve az életemet, menjek tovább a sorsomon, végzetem felé. Beletörődtem hogy nekem az utca a sorsom, s végzetem, és az álom világom,az az a nagycsaládos gazdag élet  is csak álom marad.