Első fejezet - Állat vagy ember?

 

Kedveseim, meghoztam új blogom első részét. Remélem legalább fele annyira fog tetszeni nektek, mint az előző, és ha kíváncsiak vagytok a folytatásra iratkozzatok fel rendszeres olvasónak! 

Véleményeitekre is nagyon kíváncsi vagyok, szóval nem kell spórolni a hozzászólásokkal! ♥

Jó olvasást!

***

A tű sorra járt. Sorra bódított és butított. Hangos veszekedések és zajongások közepette bámultam az eget Alex ölében ülve, s egy régi nótát dúdoltam magamban. Mikor Alex keze hirtelen megmozdult alattam, tudtam, lassan vége a pillanatnak. Ha belövi magát, teljesen elszáll. Életem szerelméből egy agyatlan idiótává változik. Remegő kézzel irányította a tűt bőre felé, s egy halk szisszenés után magába nyomta a benne lévő anyagot. Szemei kimeredtek, teste remegni kezdett.

-Nesze cicám!-böfögte szavait felém.

-Ma nem kell.-hajtottam oldalra a fejem, s megpróbáltam felállni tőle.

-Azt mondtam itt van!-tépte vissza karom.  A földre zuhanva hangos sikoltozásba kezdtem, ami őt csak még jobban felpörgette. De ő mindig is ilyen volt… Egy féreg, egy igazi patkány. Régebben soha nem értettem, hogy az emberek hogyan tudják társukat egy disznóhoz hasonlítani, viszont mellette rájöttem. Mocskos, önfejű disznó, akiben semmi önkontrol nincs.

A földön kapálózva próbáltam kiszabadulni szorításából, de hiába kiabáltam segítségért, a többiek még csak rám sem néztek. Nem is csodálom. Megszokták már, hogy esténként elpüföl egyszer-kétszer, meg hát eléggé féltek Alex-től. Nem volt olyan, aki ne félt volna tőle. Állítólag az előző barátnőjét felkötötte, majd feldarabolva elásta. Amikor erre gondolok, elszorul a gyomrom. És hogy akkor mégis miért vagyok vele? Ez egyszerű. Miután kitettek az árvaházból, ő talált rám az utcán és úgymond ő karolt fel. Aztán meg csak úgy pörögtek a történések egymás után. Akár egy rózsaszín romantikus filmben. Szerelmes voltam belé, s talán még most is az vagyok. Akármekkora disznó, neki köszönhetem, hogy még mindig élek, s tiszta pillanatiban nagyon is emberi és normális módon tud viszonyulni hozzám.

Nem bírtam már. Térdei egyre jobban fúródtak oldalamba, s ez miatt alig kaptam levegőt. Egy erőteljes lökéssel lefordítottam magamról, s ahogy tudtam elindultam a város felé. Alex pedig üldözőbe vett. Mint mikor az oroszlán a zsákmányára vadászik, úgy loholt ő is utánam. Levegő után kapkodva próbáltam egyre gyorsabban futni. Nem akartam, hogy utolérjen, hisz ő már nem Alex volt. Egy drogos állat, aki nem ura saját elméjének. Mikor már eléggé lehagytam őt lelassítottam és egy sötét sikátorban álltam meg. Szívem pattog, s lábaim is remegnek A kimerültségtől lihegve dőlök neki az épület mocskos falának. Hátamat végigvezetve rajta érek el a talajig ahol megpihentetem fáradt testemet. Kabátom zsebébe túrva egy kis adagnyi pirulákat találok, melyek bevétele egyre jobban csábít.  Engedve a kísértésnek, egy hatalmas nyeléssel vittem be a szervezetembe mindenre hatásos csodaszeremet.  A világ körülöttem kezdett lelassulni és hiába akartam felemelni a kezem, nem voltam rá képes. Ahogy a koromfekete égre néztem hirtelen hullani láttam a csillagokat, forogni a Holdat és a körülöttem nyávogó macskák is frakkban táncoltak. Imádtam ezt az érzést. Olyan bódító és mámorító volt. Mintha a saját világom úrnőjeként belezuhantam volna testem legmélyebb szakadékába és onnét szemlélném a külvilágot. Mindig is ilyen voltam. Ahol tudtam ott kerestem a bajt, nem számított mennyire törvénytelen vagy veszélyes. Szokásommá vált belerohanni a rosszba. Nem, nem is szokásnak nevezném. Inkább szenvedélynek. Mindenki tudja, hogy az árvaházból szökött gyerekek nem ép a csilli-villi életükről híresek, s ezt az állítást én se tudtam megcáfolni, mivel hamar elindultam a lejtőn. Elég korán jött a szipó, az alkohol. Nem kellett hosszú idő hogy ide jussak életem útján, ahol most tanyázok.

Eszméletlen bűz és füst szag áramlott a körülöttem lévő kukákból.  Hányingerem visszafojtva próbáltam meg feltápászkodni, viszont zsibbadt izmaim alig engedtek.

-Ezt tényleg muszáj volt?-tört ki az ajtón egy srác, akit a sárkány barátnője követett.

-Nem hagytál más választást.-mondta hetykén a lány és kezét közre fonva fordított hátat könnyes szemű barátjának.

Az egyik ételmaradékokkal teli zsák mögé kuporodva figyeltem őket. Nem tudom mi történhetett velük, de a viselkedésükből semmi jóra nem tippeltem.

-Nem hagytam?  Kicsim, te hallod amit beszélsz?-lépett egyet a lány felé.

-Igen hallom!-fordult meg sértődötten.-Liam! Ezt te nem érted!-majd visszaviharzott a klubba. Az ismeretlen srác egy darabig tátott szájjal bámult a lány után, majd hangos morgások közepette rúgott fel néhány kukát.

-Az élet szívás!-szóltam hozzá teljes önkívületemben. Nem válaszolt, szemével keresett csupán. Mikor tekintetünk összetalálkozott közönyös arcal nézett rám , majd halk és lenéző sóhajtással fordult el felőlem. Na tessék. A szokásos viselkedés. Amit már nagyon rég megszokhattam az emberektől. Lenéznek és szánakozva haladnak el mellettem. Attól még, hogy az utcán élek nem feltétlen vagyok rossz ember. Egyszer régen nekem is volt családom, jó életem.  És ilyenkor undorodom a legjobban mindentől, ami kívül van rajtam. A világról beszélek. Fáradságos minden cselekmény. Fájdalmat okoz a fény, félelmet kelt a sötétség, a magány. Soha nem képzeltem, hogy egyszer, ráadásul ilyen fiatalon így végzem majd. De ami történt megtörtént, és ha ez a sors íratott meg nekem, hát elfogadom.

-Neked biztos…-motyogta magában, majd elindult a sikátor vége felé.

-Mit mondtál?-ugrottam fel adrenalintól duzzadó önbizalommal.  A srác felém fordult, szemével végigmért majd fejét csóválva újra elindult. -Hozzád beszélek, nézzél már rám!-üvöltöttem felé. Viszont többet már nem foglalkozott velem. Kiért a nyílt utcára, ahová már nem mertem követni. Féltem, hogy az az állat megint rám támad.

Nem tehettem mást, csak magamban veszekedtem vele. Visszakuporodtam az előbbi kis maradékos zsákom mögé és ott aludtam át az éjjelt. Másnap reggel a nap égető melegére ébredtem. A hasam egy hatalmas korgással jelezte szükségleteit és én azonnal nekiláttam valami normális étel keresésének. Sokak szerint undorító és egy fikarcnyit sem higiénikus a szemétből táplálkozni, de ha az embernek nincs lehetősége a választásra, akkor mi mást tehet?  Tapasztalatból tudom, hogy nem ajánlatos pont egy diszkó mögötti kukában kutakodni, mivel ott úgy sem találnék semmi ehetőt, így erőt véve magamon egy nem messzi kisbolt felé indultam.  Az utcán lehajtott fejjel vonultam végig. Nem érdekelt az emberek szánakozó reakciója az életemre. Hallottam, ahogy a mögöttem haladó plázacicák rajtam vihognak és engem gúnyolnak, ahogy a mellettem lépdelő nagymenő ügyvéd is a telefonban arról beszél, micsoda egy mocsok mellett sétál.

A bolt elé érve lekuporodtam a földre és kis erszénykém magam elé helyezve vártam, hogy megszánjon valaki, akárki. Nem szép dolog a koldulás, erre anyám is megtanított, viszont azt anyám sose mondta, mi a szép dolog, ha hajléktalan vagy és majd belehalsz az éhségbe. 

A járda elé a semmiből egy hatalmas fekete kocsi parkolt le. A motor még járt mikor a vezetője kiszállt belőle. Viszont álljunk csak meg egy szóra. Nem akárki vezette azt a kocsit. A tegnap éjjeli srác volt az. Ahogy a bejárat felé igyekezett rám pillantott, de egy másodpercet sem időzött el előttem. Csak ment a maga feje után, s jelenlétemet is csak úgy fogta fel, hogy „már megint egy csöves”.  Tudom, láttam az arcán…